Vannak történetek az angol futball háza táján, melyek idővel sokkal nagyszerűbbé váltak, mint amilyenek valójában voltak. Emlékezetes teljesítmények, sikerek, amelyeket újra és újra elmesélünk - gyakran romantikus nosztalgiával -, és amelyek idővel sokkal pátoszosabbá, szinte gicsessé válnak. Sokszor az sem számít már, hogy a történet melyik részlete volt igaz, ás melyik csak egy legenda része, mert jó elmesélni. Ilyen sztori a késői '80-as, korai '90-es évek Wimbledonjának története is, melyet szinte szokássá vált a labdarúgás egyik csodájaként emlegetni. Lehet, hogy tényleg az volt.
A délnyugat-londoni Wimbledon FC története nagy részét az amatőr ligákban töltötte, de a '80-as években hamar reflektorfénybe került azzal, hogy Dave Bassett irányításával négy év alatt a negyedosztályból az első ligáig küzdötte fel magát. A következő tizennégy évet a gárda az első osztályban töltötte, ám történetük csúfos véget ért: 2000-ben kiestek a Premier League-ből, 2002-ben Milton Keynesbe költöztették őket, majd 2004-ben - száztizenöt évnyi történelemre fittyet hányva! - átnevezték a klubbot Milton Keynes Donsra.
A klub sikerkorszakának első évében a Wimbledon csapatát az Őrült Bandának nevezték. Nevüket egyedülálló játékstílusukról, ugratásaikról és botrányaikról kapták, eközben ők voltak az alábecsült kiscsapat, amely évről évre felülteljesített a bajnokságban és a kupában egyaránt, a történelembe pedig akkor írták be magukat örökre, amikor a bajnok Liverpoolt 1988-ban megverték az FA-kupa döntőjében. A BBC kommentátora, John Motson ekkor mondta az elhíresült mondatát ("Az Őrült Banda megverte a Kultúr Klubot!"), és ekkor ragadt a wimbledoniakra a név.
Az Őrült Banda olyan játékosokból állt, akik valaha más klubok problémás arcai voltak. Rosszfiúk, botrányhősök, renitensek alkották. A csapat legendája nem a látványos játékra, a szép gólokra vagy remekbe szabott technikai megoldásokra, hanem a bajtársiasságra, a küzdőszellemre épült. Fizikai erejükkel módszeresen megfélemlítették az ellenfeletek. Különösebb támadásbeli stílusjegyek hiányában (már ha az ívelgetést és a gyors, hosszú labdákat nem vesszük ide) az ellenfelek játékának elrontására koncentráltak: kőkeményen védekeztek, sőt, az alattomosabb eszközöktől (taposás, könyöklés, az ellenfél szándékos feldühítése a játékvezetők látóterén kívül) sem riadtak vissza. Amikor náluk volt a labda, nem nagyon gondolkodtak, előre ívelték, hogy az elöl állók brusztoljanak a játékszerért.
Terry Phelan |
"Azt hiszem, a klubkultúrát az összetartás és azt jelentette, ahonnan jöttünk. Nekünk ez volt az egyetlen esélyünk, hogy a legmagasabb osztályban játsszunk, amit semmi pénzért nem adtunk volna oda senkinek. Minden meccsen az járt a fejünkben, hogy az lehet az utolsó, úgyhogy mindent beleadtunk. Ha az öltözőben szörnyeteget nevelsz, a pályán is azt látod majd." - nyilatkozta Phelan, aki azt is kiemelte, hogy nem az volt a céljuk, hogy bántsák az ellenfeleket (ami azért jó párszor sikerült). Az Őrült Banda ugyanis egyszerre sokkolta az ellenfeleket és a nézőket. Ha valaki a Wimbledon meccseinek legemlékezetesebb pillanataira kíváncsi, a netes videóösszeállításokban hősies szereléseket, kemény belépőket, igazi küzdelmet talál. "Az olyan embereknek, mint Vinnie Jones, saját karakterük van. Úgy játszott, hogy sikeres legyen. Nézzenek rá most, befutott hollywoodi színész. Ez azért van, mert mindent elér, amit akar. Így volt ez velünk is" - mondta Phelan. A Wimbledonnál ebben az időben egy furcsa szempont is befolyásolta az átigazolási politikát. A kiválasztásnál lényeges volt , hogy a játékos nehéz körülmények közül érkezzen, "tudja, mit jelent a küzdelem", így beleilljen a klub "mi mindenki ellen" filozófiájába. A klubigazgató azt íratta bele a játékosok szerződésébe, hogy egy négygólos vagy annál nagyobb vereség esetén büntetésből el kell menniük egy opera-előadásra.
A Wimbledon játékosai külön-külön alulról súrolták a Premier League színvonalát, ám a sikerre való éhségük és a csapatszellemük beemelte őket az első osztály csapatai közé. Mindössze két-három éves szerződéseket kaptak, ráadásul nem kerestek túl jól, így folyamatosan hajszolták a sikert. Ahogy Phelan mondta, tudták, hogy ez életük egyetlen esélye. Az ellenfelek egyenesen utáltak a hírhedt Plough Lane-en játszani, mert egy szűk, szándékosan takarítatlan, ráadásul télen fűtetlen öltözőben voltak kénytelen átöltözni, majd egy kis pályán teljesíteni, miközben a hazai játékosok és szurkolók egyaránt fanatikus akarattal, szinte vérben forgó szemekkel vetették magukat a győzelembe. Ezek között a körülmények között gyakran eltűnt a csapatok közti tudásbeli különbség, így a legnagyobb klubok, a Liverpool, a Manchester United vagy az Arsenal is megszenvedett Wimbledonban,
John Fashanu |
Vinnie Jones |
Wally Downes |
Ha a beavatáson egy játékos nem tűrte megfelelően a megaláztatást, netán ellenkezett, rásütötték, hogy nem közülük való, nem akarja a beilleszkedést igazán. Ennek a játékosnak duplán kellett küzdenie később az elfogadásért. De másoknak sem volt könnyű: ha a beavatási szertartást túlélték, még ki kellett bírniuk a mindennapi hecceléseket. Az idősebb játékosok - főként Jones, Fashanu, Sanchez és Downes - mindennap viccet űztek a fiatalabbakból, ha pedig valaki visszaszólt, úgy járt, mint az a játékos, akit Fashanu rongybabaként hajított padlóra az öltözőben.
Gary Lineker egyszer azt mondta, hogy a legjobban akkor járnak az emberek, ha csak a Teletexen nézik a Wimpledon meccseit. Az összes többméteres, nyújtott lábas becsúszást, lendülő könyököt és féktelen macsóskodást is beleértve a sokat gúnyolt és lebecsült Őrült Banda nem állt másból, mint tucatnyi, a saját határait feszegető játékosból. A kritikák ellenére a Wimbledon egy bő évtizedig sikeres csapat volt Angliában, amely a tizennégy első osztályú szezonjából hétszer végzett a felsőházban, kétszer az előkelő hatodik helyét is megcsípte, ráadásul megnyerte az FA-kupát. Ők a saját gyengeségeiket erősséggé alakították, közben kiélvezték, hogy a világ egyik legerősebb bajnokságában játszanak.
Részlet Berei Dániel: Angóóól! című könyvéből
0 Megjegyzések